Testi és lelki sérüléséből való hosszadalmas, nehéz felépülése és hadnagyi kinevezése után küldték az újonnan felállított kissitkei hadifogoly táborba, ahol a hirtelen érkező nagyszámú orosz hadifogolyra nem volt megfelelő felkészültség. A tábor részére a legsürgősebb feladat volt a tiszta víz biztosítása. Így Zombory-Moldován Béla terve alapján, a közeli forrásnál megkezdődött egy kút építése, ahonnan könnyen lehetett nagymennyiségű tiszta vizet nyerni.

Művészettörténeti tudásával és esztétikai képességével nem akart egy egyszerű, pusztán hasznos építményt szerkeszteni, hanem egy gyönyörű, boltíves, oromdíszes épületet tervezett terméskőből kialakítva, bevakolva, mely egy kis görögkeleti kápolnához hasonlított. A román stílusú, boltíves kapu záróköve fölött állt egy kő, „A^o Dⁱ 1•9•1•5” felirattal, elegáns számokkal faragva, melyek fekete festékkel voltak kiemelve, valószínűleg a művész festette biztos kézzel. Kőlépcsőket is építettek, melyek mindkét oldalon a vízhez kanyarodtak, a környékét pedig kövekkel gondosan bekerített utacskákkal és kissé lejtős pázsittal parkosították. Egy dekoratív betűkkel faragott kőtábla (talán egy itató egyik oldala lehetett) büszkén örökítette meg az utókornak, hogyan készült az építmény: „E KUTAT A NAGY HÁBORÚ ALATT ÉPITETTE A XVIII ŐRZÁSZLÓALJ A MUSZKA FOGLYOK SEGITSÉGÉVEL”. Ez úgy tűnik, mint egy dacos kinyilatkoztatás, hogy a háború eszméletlen pusztítása közben mégis lehet valami hasznosat, gyönyörűt és maradandót alkotni, ha praktikus emberek, függetlenül a nemzetiségüktől, összefognak és közös érdekükben együtt dolgoznak.

Jellemző volt, ahogy a fiatal Zombory-Moldován Béla, aki csodálta az orosz kultúrát és szánalmat érzett a borzalmas körülmények között élő szerencsétlen foglyok iránt, elismerte a tábor lakóinak hozzájárulását a kút építéséhez. A táborban néhány lendületes, élénk rajzot készített a foglyokról, gondosan feljegyezve nevüket; azok igen csodálkozhattak, hogy ilyen körülmények között Béla megkérte őket, hogy a képekhez modellt álljanak. A festőművész különösen értékelt emléktárgyai között volt néhány finoman faragott fatárgy, amiket a foglyok valószínűleg a táborban készítettek: cigarettás dobozok, díszes skatulyák, papírvágó kések, egyesekbe a dátum: 1915, és a készítő neve vagy egy mottó, például „A katonák emlékére”, cirill betűkkel bevésve. Hogy ezeket a megható műtárgyakat neki ajándékozták-e a foglyok hálából a humánus elbánásért, vagy ő vette meg tőlük, ezt már nem tudjuk. Ő ezeket egész életében megőrizte, talán tiszteletből azok iránt az emberek iránt, kiknek a sorsát a háború és a forradalom borzalmai közt csak sejteni lehet.

Ő és tiszttársai a mostani Kastély fogadóban voltak elszállásolva, melynek ebédlőjében még ma is áll az a szép öreg zöld cserépkályha, ami mellett esténként melegedhetett, és az a tonett kabátakasztó, amin valószínűleg a kardja és köpenye lógott.

Kissitke után Zombory-Moldován Bélát 1916-ban új szolgálatra helyezték a budapesti Honvédelmi Minisztériumba, ahol több, háborúval kapcsolatos plakátot tervezett, amikből néhány, például az 1917-es Hadirepülő Kiállításra tervezett plakát, a budapesti Haditörténelmi Múzeumon kívül neves angol és amerikai múzeumok gyűjteményében van. Az első világháborút követő években jónevű festőművész lett, főképpen portré festőként. 1935-től 1947-ig a budapesti Iparrajz Iskola igazgatója volt, amikor a kommunista kormány elbocsátotta és nyugdíjazta. Hosszú és eredményes életének utolsó éveiben főleg a Balaton környék tájképfestésével foglalkozott. Művei láthatók a www.zombory-moldovan-bela.com weboldalon. Ezen felül egy befejezetlen memoárt írt életéről, aminek egy része nemrég jelent meg angol nyelven The Burning of the World: a memoir of 1914 (New York Review Books Classics, 2014) címen. A memoár nagy nemzetközi kritikai sikert aratott, az Irish Times „az év irodalmi felfedezéseként” méltatta.

Zombory-Moldován Béla soha nem felejtette el azokat a hónapokat, melyeket Kissitkén töltött. Úgy gondolt vissza erre az időre, mint boldog és termékeny szünetre egy borzalmas háborúban. Egész életében emlékezett arra, amikor a foglyok fenséges kórusa együtt énekelte az orosz orthodox himnuszt, ami annyira meghatotta, hogy ő is, térden állva velük énekelt.

Ma már semmi nyoma nincs a fogolytábornak, kivéve a szomorúan megrongálódott kutat, melyről eltűntek a díszítések, régóta elhanyagolva, benőve – de amely száz év után mégis büszkén áll, hiszen úgy építették, hogy a jövőnek is megmaradjon.

Remélhetőleg meg lehet találni a lehetőséget arra, hogy a kutat megmentsük az utánunk jövőknek és visszaállíthassuk eredeti formájára. Ez méltó emlékműve lenne egy olyan háborúnak, mely minden családot sújtott, Sitke polgárainak, akik az életüket vagy az egészségüket veszítették a fronton, az orosz hadifoglyok százainak, akik itt rabságban, távol az otthonuktól és szeretteiktől haltak meg és azoknak, akik itt, ezeken a mezőkön arra törekedtek, hogy bebizonyítsák, hogy még a háború borzalmai alatt is tud győzni a tisztesség és az emberi jóság.

Zombory-Moldován család
2015. március

After a long and difficult recovery from his physical and psychological injuries, and promoted to the rank of lieutenant, he was posted to the then recently-established prisoner of war camp at Kissitke, where a sudden influx of Russian prisoners threatened to overwhelm the rudimentary facilities. An urgent priority was the provision of a reliable supply of clean fresh water to the camp, and Zombory-Moldován undertook the project of constructing, at a nearby spring, a proper well-head from which large quantities of unpolluted water could conveniently be drawn.

With his art-historical background and keen aesthetic sensibility, he was not content to build some crude utilitarian structure; instead, he designed an elegant domed chamber, stoutly build of stone blocks and rendered in mortar, reminiscent in its form of a small Greek Orthodox chapel and topped with an ornamental finial. Above the keystone of the doorway’s Romanesque arch was set a stone block incised “A^o Dⁱ 1•9•1•5” in graceful numerals picked out with fresh black paint, no doubt applied by the artist’s own steady hand. Stone steps were built curving down to the water from either side, and the surroundings were landscaped with level paths neatly edged with stone and little sloping lawns. A decoratively lettered stone plaque—possibly one side of a drinking-trough—proudly recorded, for the benefit of posterity, the circumstances of the edifice’s construction: “THIS WELL WAS BUILT DURING THE GREAT WAR BY THE XVIII GUARD BATTALION WITH THE HELP OF RUSSIAN PRISONERS OF WAR”. It reads like a defiant declaration that, amid all the mindless destruction of war, something useful, beautiful and lasting could still be created by practical men working together for their common benefit, regardless of nationality.

The acknowledgment of the contribution of the camp’s inmates to the well’s construction was characteristic of Zombory-Moldován, an admirer of Russian culture who felt compassion for the unfortunate captives living in wretched conditions. While at the camp he made a number of lively drawings of the prisoners, carefully recording the names of his subjects, who must have been surprised to be asked to pose for a portrait in such circumstances. Among his most treasured possessions were a number of finely carved wooden objects made by the prisoners, presumably while they were in the camp: cigarette cases, ornamental boxes and paper-knives, some inscribed with the date 1915, the maker’s name or mottoes (one reads: “in memory of the soldiers”) in Cyrillic lettering. Whether these moving objects were given to him by the prisoners in gratitude for humane treatment, or purchased by him from the men, is not recorded. He kept them all his life, perhaps in honour of the men who made them, whose fates in the turmoil of war and revolution one can only guess at.

He and his fellow officers were billeted in what is now the Castle Hotel, in whose dining room the splendid old green-tiled stove beside which he must have warmed himself in the evenings can still be seen; next to it, the Thonet coat-stand on which his cape and sword must have hung.

After Kissitke, Zombory-Moldován was transferred to new duties at the War Ministry in Budapest, where he designed numerous posters associated with the war effort, several of which (including one for an exhibition of military aircraft in 1917) are now in important public collections in England and the United States. In the years after the end of the Great War he became a well-known painter, especially of portraits, and was principal of the Budapest School of Applied Arts from 1935 until his dismissal by the Communist regime in 1947. He devoted the late years of a long and productive life to landscape painting in the country around Lake Balaton. He also wrote an unfinished memoir of his life and times, part of which was recently published, in an English translation by his grandson Peter Zombory-Moldovan under the title The Burning of the World: a memoir of 1914 (New York Review Books Classics, 2014), to international critical acclaim: the Irish Times called it “the literary discovery of the year”.

Béla never forgot the few months he spent at Kissitke, which he recalled as a happy and productive interlude in a terrible war. A memory that stayed with him all his life was the sound of the prisoners’ massed voices lifted in majestic unison in a Russian Orthodox anthem, which so moved him that he joined the men on their knees.

No trace remains today of the camp, except for the sadly decayed well-head, stripped of its ornaments, long neglected and overgrown—but still stubbornly standing after a hundred years, for it was built well, and built to last.

Let us hope that it can now be preserved for the future, and the means found to restore it to something like its original state. It would surely be a fitting memorial to a conflict that left no family untouched, to the men of Sitke who lost their lives or their health at the fronts, to the hundreds of Russians who died here in captivity, far from their homes and their loved ones, and to those who strove here, in these fields, to demonstrate that common humanity and decency can survive even in time of war.

Zombory-Moldovan family
March, 2015